No plágium
2012-01-28 15:11:03

Egyre kevesebb Kiskunhalas. Minden objektív körülmény ellenére, mi magunk halasiak tehetünk arról leginkább, hogy törpül az egyébként közigazgatásilag felülreprezentált városunk. Éppen ezért dicsérni való, aki saját maga kockázatára és költségére próbál kitörni a punnyadásból. Ilyen üdítő minta a Sóstó Csárda disznóvágása, amelyre érdekes módon indul a nép. Megértem őket. A disznóvágás magyar, a csárda magyar, az ötlet magyar és az éhes gyomor is magyar. Én persze belopnék egy kis európai légkört is a házba, de csak azért, hogy lássák, hogy az unió tőlünk is az, ami. Jelesül a disznóvágástól, mert ilyen Európában és azon belül csak Magyarországon van. Ez tuti nem plágium. Nézd meg itt!

Iview

Ébresztő Disznók!
2012-01-25 18:51:59

Kölyökkoromban, amikor a Fazekas Gábor utcában, a Mamámnál vágtunk minden év karácsonya előtt disznót, akkor még a Kecskés bácsiék laktak az akkori, egyetlen halasi benzinkút (ÁFOR), a lovasiskola, meg a temető találkozása mentén az első házban. Két idős testvérről beszélek, akik titokzatos agglegény életet éltek. A mostani Lidl helyén családi házak, a szovjet tankok által gödrösre járt Széchenyi utca felőli sarkon pedig a pöttöm kockaházacska, a Meggyesi trafik álltak. Azt most hagyjuk, hogy időközben az alig 30 éves olajszálló is ott terpeszkedett, amíg pár éve le nem bontották. Hiába, akkoriban is, most is az erősebb kutya elve működött. A Kecskés bácsiékat, a TBL barátom szüleit, a Molnárékat, meg a Matyóékat, az akkori állam kitessékelte házaikból, némi kárpótlással, hogy legyen helye az olajos cég szocreál monstrumának. A Mama háza kapott pár évtized haladékot, amit aztán a Lidl happolt el jó pénzen, a kapreál bádogcsarnok előtti parkolónak.

Fura ez a világ. Én nem hittem, amikor az öregek azt mondták, hogy „fiam nincs új a nap alatt.” És barátom, igazuk volt a véneknek. Nincs. Majdnem mindegy, hogy hatalom vagy pénz. Egykutyák. Uralkodnak. Eléggé bevált módszer az akaratérvényesítésre mind a kettő. 30-40 éve, most is bevált. A tankok már nem járnak a Halast kettészelő úton és persze ki is kövezték, köveztem a Széchenyi utat. Melóztam ugyanis a 70-es évek második felében az egyik nyáron, mint segédmunkás az útépítőknél. Szóval a „ruszkikat” hazazavartuk. Fellélegeztünk. Végre lehetett vásárolni autót sorban állás nélkül és a zöldségesnél, meg az üzletláncnál cigarettát, nem csak a kijelölt trafikokban. Nagyjából függetlenek lettünk, bár azt mondták, hogy sok adósságba került, de kit érdekelt. Ránk tört a piacgazdaság vágyott fogyasztói társadalmának minden rossz és jótéteménye.

Most meg elkergetnénk a multit, pláza stop van és megint kijelölt kisüzletekbe erőltetik a dohányárulást. Hál Istennek bagózni sem lehet csak úgy összevissza ez évtől, meg pár százezer tüntető azt mondta a minap, hogy nehogy már megmondják nekünk a tutit onnan, ahová mi túródzkodtunk, miközben ugyancsak sokan azt mondták, hogy nem jó ez a vissza a múltba néven futó valóvilág. Én nem tudom, kivel értsek egyet. Anyunak ha tartoztam, akkor én azt visszaadtam, ha csak azt nem mondta, hogy nem kell fiam, bár én akkor is erőlködtem, mert úgy nőttem fel, hogy „kölcsönkenyér visszajár.” Az is igaz, hogy tényleg nem frankó, ha az utcán nincstelenek tömkelege állja a munkába menők útját és nem rendjén való az sem, hogy teljes foglalkoztatás címén másnapos, elalélt embereket rejtegettek, a veszteséges üzemek öltözőinek vasszekrényei előtti padokon.

Cikáznak a gondolataim. Egykoron azt mondtuk, hogy de jó az a munkanélküli segély, mert biztonságot ad, most meg a nincsen ingyen ebéd szlogen dívik. Azért létezik manapság üdítő kivétel. Például itt a disznóvágás, amire nagyon sokan hivatalosak vagyunk, többek között jómagam. Elmegyek, jó hogy elmegyek és nem csak azért, mert nem szednek rá lóvét. Ritka pillanat, amikor az ember azt látja, hogy a disznók vállalják, hogy feldolgozzák és közkincsé tegyék az emberek boldogulására önmagukat. Klikk a tavalyi képekhez! Ilyenkor eszembe jut megboldogult Bacsó Péter Tanú című filmjének egyik briliáns jelenete a sok közül, amikor a Virág elvtárs, meg a Pelikán beszélgetnek a sültes tál előtt. „Egyék nyugodtan Pelikán! Biztos éhes.” – így Virág elvtárs. Pelikán szabódva mondja: „De Virág elvtárs! Tessék már kérni valamit!” Mire a válasz: „Mindent a maga idejében Virág elvtárs.” Ezt meg már én mondom Elvtárs Uraim. Ébresztő Disznók!

Iview

Ps: Azért mertem mindezt leírni, mert nem sokan olvassák ezt a blogot. Ja, meg már bátor vagyok.

Hány óra?
2012-01-12 18:37:52

Már nem először ébredtem fel a városszéli emeletes házban. Tegnap, talán negyedszer. Persze mielőtt befekszik az ember elgondolkodik, hogy most valami olyan jön az életében, ami után lehet nincs és végigszalad az egész katyvaszon, amit összerántott sors címen eddig. Minden a megszokott rend szerint történt. Bereggeltem a felhasználói nevemen az első szinten, aztán a Soós jelszóval az egynaposok közé keveredtem. Vérnyomás, vérvétel űrlapok, érzékenység, aláírás és hasonlók. Gatya le, hátsórészbe bátorító. Már nem ájulok el. Minek, nincs értelme. Ha a véremet kérik, hát adom. A társaság vegyes. Főleg vidékiek 70 fölött. Én süldőnek számítottam, szóba sem álltak velem. Hazudok, az egyik öregúr akkurátus pontossággal minden ágyhoz odament és bemutatkozva kezelt, hogy Kis. Én meg Kovács, aztán kussoltam és a vakus fénymérés fárasztó tudományába bújva próbáltam oldódni, de az öregek dumája nem hagyott elmélyülni.

Azt kérdeztem magamtól, miközben hallgattam logikátlan és manipulált érveléseiket, hogy vajon én is ilyen szenilis vénember leszek, aki a saját hülyeségével azonosulva elfogadja a másikét is. Szomorú jövő - morfondíroztam. Fájdalmas volt ezeket a meglett, hosszú életet élt, tapasztalt, öreg harcosokat figyelni, ahogy győzködik egymást.

Beteg 1: „Én végig étem a diktatúrát, de akkó mindönünk mögvót, igaz dógozni köllött, de tuttunk féretönni, nem igaz?”

Beteg 2: „Úgy a. A normát csak 10 százalékka tejjesítöttük túl, hogy ne emejjék, de vót munkánk és nem vót az olyan rossz.”

Beteg 1: „Nézte az egyest a tévén? Most mondja mög, mi köze van hozzánk Amerikának!? A mi törvényünk, nem? Neköm ne mongya mög onna senki, hogy férfi-férfival, nő mög nőve egybe kehet!”

Beteg 2: „Igaz! Mög aztán, mé ne fizessenek a bankok? A mi pézünket vötték e. Jogos. A k.rva anyját a bankoknak, mög a multiknak! Milyen jó vót a forint a Kádárkorba, amíg nem vót unijó, nem igaz?

Ilyen és ehhez hasonló okosságokkal etették egymást és mind a ketten bólogattak a saját, meg a másik badarságaira, sőt még a frissen operált ébredezőktől is elvárták, hogy helyeseljenek. Megtették. A röhej az, hogy ebben az országban a lakók egy jelentős részének nem hogy elment az esze, hanem soha meg sem jött. Attól félek, hogyha a hülyeségeinkhez oda is öregszünk, akkor kishazánk 10 millió agysérült országa lesz és azt hisszük, hogy mi vagyunk a rácson kívül. Szerintem meg évszázadokkal ezelőtt elkábultunk. Nem kicsit, nagyon. Nem tudom, hogy mitől, de hogy agyhalottak tömkelege tesz úgy Magyarországon, mintha élne, az nekem egyre valószínűbb. Jó, a kórházban még elmegy a bentlakóktól, de ha bekapcsolod a rádiót, a tévét, meg a netet, kimerészkedsz az utcára, akkor azt látod, hogy a Kárpát-medencébe ágyazott magyar kórteremben elgurult a gyógyszer. Amikor meg a szomszédok valamelyike segítene, hogy "komám, megtaláltam a dilibogyód", akkor azt ordítjuk, hogy "te öreg, neked kell a kúra, mert nálam minden OK".

Miközben a fentieken tépelődtem, egyre kábább lettem, aztán műtőasztal, tolnak a folyósón, fej fölött tucatnyi kör alakú lámpa, kar lekötve, maszk rám és valamit kérdezett a Karcsi. Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem. A kórterem tök üres volt. Egy nővér ment el az ajtó előtt és elnyúló, rekedt hangon azt kérdeztem: „Bocsánat! Hány óra?

Iview

2011 - lezárva
2011-12-30 10:45:39

Az év utolsó napján azt mondani, hogy az idén már nem dolgozom egészen más, mint egy nappal később. Mennyire viszonylagos minden és milyen furcsa, hogy az ember, ilyen és hasonló határpontokhoz érve méri önmagát, meg a környezetét. Pedig ez a módja a megítélésnek. Összevetni szükséges. A különbségeket, az azonosságokat valamihez igazítani kell. Ha össze akarnám foglalni az évet, hosszúra nyúlna. Nem célom a bő lé. Fontosakat szeretnék idevetni, de nem tudok. Lebénultam, most hogy lepörgött előttem a sok jó és a sok nem a háromszázhatvannégy huszonnégy órából. Telis-tele vagyok mondanivalóval, ám nem azok a szavak, nem olyan mondatokban és nem abban a sorrendben bújnak elő, így nem olyan hatással bírnának, mint amit egyébként 2011 megérdemelne. Inkább feltettem néhány eddig nem publikált vagy valamiért hozzám közel álló képet. Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Iview

Tudják mit akarnak
2011-12-14 19:00:44

Én nem értékelhetek, én csak írhatok és ez így van rendjén. Aki értékelhet, az meg valamiért nem ír és ez meg nincsen rendjén, viszont mivel ő a főnök, belép a szabály, amit mindenki ismer. Amúgy azért nincsen rendjén a nem írása, mert felfedeztem szombat este egy papírt nála, amihez próbálta tartani magát, amíg látta, aztán meg kért szemüveget és végig tudta mondani. Szóval, ha egyszer már leírta, akkor csak be kellene kopiznia ideírva élete első blogját és ha nem tanulna belőle, akkor úgy járna, mint a nősüléssel, újra megpróbálná. Valószínű az egyedüllét lehet a véleményírás titka, tehát a nem nősülés. Szándékosan nem írtam nőtlenséget, mert a kettő nem ugyanaz, de ezt most ne forszírozzuk!

Félreértés ne essék, az Autoteamről szeretnék írni. Az előző bejegyzést alant is arról írtam, csak annak a végén SE volt, ennek meg Kft. a befejezése. Teljes nevén KB Autoteam Kft. Fiat Márkakereskedés és Márkaszerviz. Egyébként, akár az SE-és írást is idebiggyeszthetném, mert marha sok a párhuzam. Mindjárt itt van az önfinanszírozás, ami mindkettőre jellemző, csakúgy a tudatosság, miszerint az anyacég épp úgy tudja, hogy mit kíván elérni, mint az SE. Például győzni a műfajában és a legjobbnak lenni. Győzni abban a mezőnyben, ahol most egy rahedli vesztes van és könnyes szemekkel küszködnek még a tőkeerős kereskedők is számaik láttán.

Ahogy kivettem a góré szavaiból – amit a hivatalos statisztikák is alátámasztanak – az 1200 autó márkakereskedésből az elmúlt 3 évben 400 lett. Mi benne vagyunk a maradókban. Azt mondják a tudorok, hogy ennek a 400-nak a harmada eldiffundál a „magyar gyorsnaszád” beazonosíthatatlan gazdasági porlasztójában. Mi nem kívánunk elenyészni, ha már eddig húztuk és nem is fogunk. Ezt a vezér mondta. Miért ne hinnénk neki? Csak tudniillik van olyan vezér is, aki amit mond, azt megcsinálja társaival együtt. Akkor is ha fáj. Most pedig fájós időszak elébe nézünk, még ha az unorthodox közgazdaság-politikai tévelygésünket mi magunk világsikerként kommunikáljuk is. A változás kényszere szükségszerű lesz. Nagyjából két szóval tudnám rövidre fogni. Munka és alkalmazkodás. És ezt persze bővíthetném, hogy tanulás, hatékonyság, szakszerűség, egy kis befektetés, és a többi.

A kényszer nagyúr és az a nyerő, aki jóelőre felismeri a változás szükségességét és aszerint minden egyes szereplője a csapatnak változik is. Vagy önszántából vagy nem abból. Ez a nehézség. Ezt felejtik el sokan. Úgy akarnak megváltozni, hogy bejelentik, hogy változnak. A felismerés már önmagában dicséretes, de a felismerés tettek nélkül csupán önámítás. Nos, ez a KB Autoteam Kft. eddigi megmaradásának és eredményeinek a titka. És bizony akadt, aki ezt nem ismerte fel és volt aki meg nem viselte a változást. Ma nincs a társaságban és nem is lehet. Ahogy a magyar mondás tartja: „Vagy húz a szürke vagy megdöglik.” Az életünk lényege ez és vannak időszakok, amikor ezt nem ismerjük fel vagy elfelejtjük. A KB Autoteam Kft. azért tart itt, mert felismerte és cselekedett és azért marad fent és lesz még eredményesebb, mert tudja, hogy mit akar. Talán ilyesmiket mondott a főnökúr. Talán. Én ugyanis nem értem rá odafigyelni, mert néhány éve megváltoztam és ezúttal is fotóztam. Nézd meg az arcokat, ugye szerinted is olyanok, mint akik tudják mit akarnak?

Iview

Már rég feljutottak
2011-11-26 15:41:10

A minap ismét megkaptam a kérdést. Hozzáértő tette fel. Miért nem megy egy osztállyal feljebb a KB Autoteam SE, hiszen a vak is látja, hogy NB II-es szinten játszik a csapat. A keretben is jó néhány olyan név szerepel, akik már megjárták vagy megütik azt a szintet. Ha pedig az edző repertoárt nézem, akik eddig megfordultak a csapatnál, azok sem piskóták a szakmában. Hagy ne soroljam fel őket! Aki nem tudja, azt nem is érdekli az Autoteam SE, ha még is most jött rá a tudásszomj, akkor meg böngésszen a csapat oldalán! A kérdésre adott válaszom a szokásos volt, miszerint ez a csapat nem akar többet, mert ez másról szól, minek a költséges magasabb osztály, ha ez is frankó. Persze az igazi válasz nem ez.

Az igazi válasz, az valami egészen más. Az igazi válasz a szembenézés, az a szembenézés, amit ez az ország – minden kommunikációs önbecsapás ellenére - képtelen megvalósítani. Ugyanakkor van szembenézés, amit ebben az országban nagyon sokan megtettek és igyekeznek a szembesült látottak alapján élni. Ilyen jelenség a KB Autoteam SE. Nem egyszerű, de józanésszel követendő. A csodára lehet várni, a csodát lehet vágyni. Normális. De az életünket a képességeink és a lehetőségeink szerint kell élni. Nem hiszem, hogy ezek a lányok, asszonyok - nem soká nagymamák - ne vágynának sztárságra, sikerekre. Biztos, hogy sokuk fejében megfordult a válogatottság gondolata szeretett sportáguk kapcsán vagy olimpiai részvétel és hasonlók. Nem beszélnek róla vagy legalábbis nekem nem mondták. Ugyanakkor van egyfajta tudásuk, képességük a kézilabdában, itt ebben a Kiskunhalasnak nevezett porfészekben, ahol a képviselők javarészt arra emelik fel a kezüket, hogy nem.

A KB Autoteam SE meg azt mondja, hogy igen. Igent mondott a Vasas Jóskára, a Maricára, a Kósára, a Virágra, most meg a Katkóra. Igent mondott arra, hogy összedobják a lóvét az edzésekre, meg ki-ki a maga csatornáján, módszereivel támogatót keres. Igenis űzik a sportágukat, akkor is ha nem kapnak fizetést és nem támogatja a város őket. Igent mond ez a csapat arra is, ha valakinek névnapja, születésnapja, házasságkötése, válása, gyermekszületése van. Ez a csapat az igenekről szól. Igent mondanak például arra, hogy - legyen bármilyen akadály - megcsinálják a szezont önerőből és arra is igent mondtak már sokszor, hogy most mulassunk! Nagyon is életszerű, amit tesznek, ráadásul jól érzik benne magukat. Sportolni akarnak, mozogni, gólt dobni, zsírt égetni, győzni, szeretni, gyermeket nevelni, olykor búfelejteni és évente legalább kétszer együtt értékelni. Ha szerepelnek, szerepelnek a médiában, ha nem, hát nem. Mindezt együtt, egy társaságban. Aki ebben a brigádban létezik, önként teszi, aki távozni akar önként lép ki. A KB Autoteam SE-ben sem konfliktusmentes az élet, de eddig bárkit elengedtek és visszafogadtak (még ha én és páran berzenkedtünk is). Jóban-rosszban együtt vannak, törődnek egymással, figyelnek a másikra (és biztos utálnak ezt meg azt).

Sokszor úgy megyek fotózni, hogy bakker, már megint itt a meccs, mennem kell, ahelyett hogy fröccsöznék vagy jót aludnék vasárnap délután. Persze megyek. Nem nagy talányok ezek, mert többnyire legázolják az ellenfelüket Csőszék, aztán vannak, akik szorongatnak és évente két-három találkozó fordul elő, ami körömrágós. Ámde nem ez a lényeg. Minden mérkőzés egy történet. Sztori a pályán, az öltözőben, a lelátón, a parkolóban, a szünetben. Erre ők, meg még sokan mások kíváncsiak, ott vannak és átélik. Én fényképezővel, a másik labdával, a harmadik a barátjával, a sípjával, a dobjával. Ez a valóvilág, a miénk, az enyém, az övék, amit teljességgel élnek, élek és élünk. No, valami ilyesmit kellene mondanom annak, aki kérdezi, hogy miért nem lép feljebb a KB Autoteam SE. Minek, hová, kinek és miért? Ahol vannak, attól magasabb nincs és oda már rég feljutottak.

Iview

Elmélyülés
2011-11-15 17:33:58

Nem sok közöm van a tánchoz és mindig azt hiszem, hogy egyre kevesebb lesz. Igazából sportolói pályafutásom során csupa olyan férfias műfajjal barátkoztam mélyebben, amelyekben nem volt helye az udvariaskodásnak, a finomkodásnak, a külsőségeknek. Első blikkre a lövészetben is el kell találni a célt, megölni az ellenséget és haladni tovább a következő lelőni valóért. Ezt mondhatom a maratoni futásról is. Le kell nyomni a távot aztán menni a következő megméretésre. Minden a teljesítménynek volt alárendelve sportolói létem során. A nyers erőre, állóképességre, a meghatározott feladat férfias végrehajtására ösztönöztek. A győzelem volt a mérce, aminek minden alárendeltetett. Minden teljesítményt a helyén kellett értékelni. Az-az egy balul elsült eredmény után a számok, a körök, a másodpercek, a kilométerek megmagyaráztak mindent. A többi csak érzés, szemfényvesztés, szükségtelen „lelki” deformáció. Ez nem így van - mondom manapság. Minden számít, igaz helyükön kell kezelni az egyebeket.

Egy országos BM versenyen például kötelező volt az előző esti lazítás (meg az utólagos). Az ellenfelekkel összemértük este is a tudásunkat, például sörivásban unicummal spékelve vagy a vegyes rendezvényeken ismerkedés a másik nem résztvevőivel terén szintén a műsor részeként szerepelt. Igazából húszon, harminc évesen azon a szinten alvás nélkül is 4.20-4.30 között futottam 1500-at és 9-essel kezdődött a 3.000 méteres időm. Nem nagy eredmények, de messze az átlagtól jobb teljesítmények ezek. Sőt, országos bajnokságot zuhogó esőben úgy nyert az egyik csapattársam gépkarabély lövészetben, hogy nem a verseny izgalma zavarta a lőállásban, hanem hogy ne hányja le magát. Egy biztos nem cidrizett, hogy 9-es vagy 10 kört lő. Úgy emlékszem három testhelyzetben (fekve, állva, térdelve 10-10 lövésből 100 m-re) 268-as eredményt ért el. Országos bajnok lett, meg a csaptunk is. Megjegyzem segítettem neki előző esten a „felkészülésben”.

Nos, a fenti székből nézve röhögő görcsöt kaptam az első táncversenyen, amit láttam. A pasik köldökig kivágott ruhában, barnított arccal, szinte lábujjhegyen tipegve nyújtózkodtak a tükör előtt a sérójukat lakkozva. Piperkőcök hada. A csajok legalább olyan mulatságosnak tűntek. Legszívesebben egy vizes ronggyal letöröltem volna róluk a mázt és hagy ne folytassam, mert még azt hiszi valaki, hogy perverz vagyok. Ezzel szemben manapság csodálattal nézem és átérzem a versenyt. Egészen más szemmel. Értem, hogy latin és értem, hogy standard és azon belül is az egyes táncokat és, hogy mit akarnak kifejezni. Megértem azt is, aki még csak botladozva tipeg, meg azt is, aki a kötelező elemeket több százezer forintos ruhacsodákban tovább cifrázza.

Ma már a képeket keresem bennük. Nem sok jó képet készítek róluk, mert a kérés az, hogy mindenkiről sokat. Azt ugyan nem tudom, hogy minek, de ezt kérik, mint az esküvői fotózásnál, a szalagavatónál és a többi hasonlónál. Pedig szerintem legfeljebb 30 képben, de a felében is el lehet mesélni egy-egy eseményt. Amire azt mondja a nézegető, hogy „csak ennyi?”. Persze ahhoz jó képek kellenek, hogy kezelhető mennyiségből mutasd be miről szól egy esemény. Azt a néhány pillanatot elkapni más, mint rabszolga módra mindeniről, mindenkiről, mindent megörökíteni. Jó képet, akár csak egyet is nehéz készíteni és ha a fotózásnak van értelme, akkor az pont a jó kép. Ezért nem szívesen fotózok kérésre, mert rakás hulladékot kénytelen az ember gyártani. És miközben a szemetet gyarapítom, a jó képek észrevétlenek maradnak, mert a futószalag mellett nincs elmélyülés.

Iview

Pofon
2011-11-06 12:02:29

Az ökölvívás a küzdő felek szempontjából egyértelműen nyílt és egyenes versengés két ember között a győzelem érdekében. Talán egyetlen hibája a szubjektív megítélés lehetősége, a bírói döntések következményeként, de ezt hagyjuk figyelmen kívül, mert akkor egy más mezőbe terelődne ez az írás. Annyit értek az ökölvíváshoz, mint egy átlagember, talán annyival többet, hogy sportszervezői, atlétika edzői képesítésem és gyakorlatom okán gyorsabban átlátom a sportági műfajok alapvető sajátosságait. Hozzáteszem, hogy amikor a 70-es években az Alsóvárosi Általános Iskola tornatermében birkóztam 4 évig a Dósa Pista bácsinál, akkor a Csenki Ferenc által vezényelt ökölvívó edzésekre ráláttam. Ők is ott árnyékoltak, alapoztak, köteleztek és a többi. Azok a fiúk, akik akkor ott edzettek, most hasonló korúak, mint én vagy néhány évvel idősebbek.

Értem őket. Akkor őértük dolgoztak a sportvezetők Csenki irányításával, most ők, Szabó Lajos, Lehoczki Laci, Mester Sanyi (és még páran) a halasi bokszélet mozgatói, szervezői, támogatói, életben tartói és az épp aktuális Kiskunhalason rendezett ifjúsági OB-én szereplő helyi versenyzők mentorai. Derék feladat ma egy 30 ezres kisvárosban korosztályos ökölvívó magyar bajnokságot rendezni. Ez olyan erőt jelez, ami messze felülmúlja településünk létszámarányos erejét, ráadásul úgy, hogy a halasi öklözők partiban vannak az érmes helyezésekért. Önmagában a magyar bajnoki döntő rendezési képesség komoly erény, de hogy még az utánpótlás egyik élő bázisa is Halas, az már messze túlreprezentált.

Ebben a városban és hiszem, hogy mindenhol a világban egy sportág létét, erejét, képviseleti képességét alapvetően az egyes ember elkötelezett szervezői, vezetői, edzői, versenyzői munkája határozza meg. Ebben benne van, hogy a megfelelő infrastrukturális, anyagi, szakmai, személyi forrásokat előteremtik és azt folyamatosan biztosítják. Hogy ezt milyen természetű kútból merítik? Hát olyanból, ami rendelkezésre áll. A halasi boksz esetében sincsenek illúzióim. Szerintem javarészt magán pénzekből, fizetség nélküli vagy legfeljebb költségtérítéses edzői, szervezői, sportolói munkából tevődik össze a végeredmény.

Bizonyára a helyi ökölvívás mindennapjaiból nézve e kitüntetett pillanatban, amikor az ország fiatalságának öklöző színe-javát Halasra hozták össze, úgy érzik, hogy a rengeteg befektetett munkájukhoz, privát pénzükhöz a köz, a nép, a város, a vállalkozók többet is adhattak volna. Igen, jól érzik, többet is adhattak volna. Így érzi ezt minden szervező, aki épp a saját országos rendezvényének nehézségei közepette próbál bizonyítani. Mi is így éreztük augusztus végén a Fiat Díjugrató Magyar Bajnokságon.

Azt, hogy ki segít kinek és miért, azt szuverén joga eldönteni. Ha adnak és kapsz, azt el kell fogadni, ha nem adnak és nem kapsz, azt el kell fogadni. Ennyi és nem több. Olyan egyszerű, mint a pofon. Ez a szervezői sors. A lényeg azonban a rendezvény, az összes megelőző és azt követő rendezőt terhelő nehézség csak pillanatnyi érzelmi kérdés. A harc természete a sebesülés, mint bokszban a pofon. Elmúlik. És ami megmarad, az maga a csata élmény, a rendezvény, amit az utókor megismer a krónikákból, a jegyzőkönyvekből. És amikor azokat olvasod, nézed évek múlva, akkor jössz rá majd te is, hogy ami erősített, az épp a pofon.

Iview

Ps: A pofont egyébként legtöbbször az kapja, aki nem érdemli meg.

Söprés
2011-10-30 11:55:59

Szeretek söprögetni, pedig amikor kötelező volt nap mint nap a kollégiumban Kalocsán vagy a seregben Szentendrén, nagyon rühellettem. Az egyik barátnőm valamikor régen azt mondta, hogy nem való nekem családi ház, mert ott mindig valami elromlik és télen, nyáron, tavasszal, ősszel valamit sertepetélni kell, amire genetikailag alkalmatlan vagyok szerinte. A sors úgy hozta, hogy egy szerény családi házszerű épületben tengődöm. A gesztenye, zsidómeggy, hárs és nyírfa övezetes viskóm környékén, így ősz tájékán van tennivaló bőven, bár én nem csak a szezonban ragadok seprűt, lapátot, hanem egész évben szívesen kapirgálok. A gesztenye különösen sok melót ad, viszont szép. Olyan mint a csinos nő. Mutatós, amiért persze folyamatos a szívás, mert állandóan foglalkozni kell vele.

Nem tudom mikor, de egyszer csak vettem seprűt kicsit, nagyot, hosszúnyelűt, meg mindenféle más egyéb kapargatós kelléket. Nem elég, hogy több a rezsim az Erdei Ferenc téri kuckómtól, hanem egész évben tutujgathatom is az otthonom környékét. Egy rakás plusz költség, amit jó borokra, utazásra vagy Isten tudja, mi egyébre fordíthatnék. Na de mindegy. Ház van, gesztenye van, lombporszívó, fűnyíró és szegélyvágó, metszőolló stb. úgy szintén (Erre még nőt is? Na neeee!). Abszolút happy az élet. Tavasszal söprés, fűpótlás, muskátli az erkélyre, amit aztán folyamatosan locsolni kell. Nyáron nagyon-nagyon sok locsolás, kevés söprögetéssel, ősszel meg emeld négyzetre, locsolás nélkül! Télen pedig átmész jégtörőbe, hólapátolóba. Ilyen nagyjából a birtokfeeling a Vasút utcában.

Az összes baromság ellenére, ami a ház körül előfordul, hat ökörrel sem tudnának visszarángatni egy lakótelepi közegbe. Itt is belát persze a szomszéd az életedbe, de rájössz, hogy a szeretőket kivéve azonos a feladatkör (de lehet, hogy abban is). Hétfőn kuka ki, reggel seprés, délután locsolás, hétvégén fűnyírás meg hasonlók. Így aztán rádöbbensz, hogy egyforma az emberélet, következésképp nem nagyon érdeklődsz a másik iránt. És ez nekem tetszik. Komolyan többre becsülöm az eredményes külső körletrendezést, mint hogy valakit hallgassak arról órákig, hogy ki, kit, kivel, hányadszor, hogyan csalt meg és mennyit bukott a legutóbbi kártyapartin. Ha mindezt előre tudom, esküszöm, sosem megyek társas lakókörnyezetbe, de lehet, hogy az iskolákat is messzire kerültem volna, nem mintha hátrány lenne.

A közösségi lét veszélye, hogy elvisz az egyéni céloktól, ha csak meg nem edződsz. Mert a közösség figyelmen kívül hagyása badarság, sőt együtt kell (KELL) vele mozogni, de máshogy, úgy ahogy magunknak jó. Talán ez lehet a mentőöv. Talán! A környezet ismerete fontos, de nem feltétlen kell azonosulni a nyájjal. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint Odüsszeusz, aki az árbochoz kötöztette magát viasztalan füllel a Szirének szigete mellett elhaladva. Kínzó, csábító az ismeret és, hogy halld a valóságot, meg kell élned, benne kell lenned. Minden valóságost meg kell élni. A sikerest, a kudarcost, a szenvedőt, az örömittast és a végzetest. Így lesz teljes az élet, a sajátodon keresztül. Igen, végül rájössz, hogy semmi sem felesleges, legfeljebb előbb is túlléphettél volna valamin, de összességében minden tapasztalat hasznos és az utat végi kell járni. Ha ezt megtetted, akkor megtörtént a söprés. Klikk a képekhez!

Iview

Rekord
2011-10-15 23:27:13

Ködös reggel, majd napsütéses délelőtt várta a IX. KB Autoteam Kupa Páros Horgászverseny résztvevőit a Kiskunhalas melletti Ezüsttó Horgászcentrumban szombaton. A 22 versenyző közel száz darab halat fogott, amelynek összsúlya megközelítette a két mázsát, ami a verseny történetének rekordját jelentette. Klikk a képekhez!

A meghívásos versenyen elsősorban amatőr horgászok vesznek részt lassan félévtizede a gondozott horgászközpontban, igaz a Haldorádó Team elsőrangú szakmai tanácsai és professzionális etetőanyaga sokat segített a nevezők sikerében, ami az idei őszi versenyen soha nem látott mennyiségű halat eredményezett. A Pintér – Juhász kettős elsőre pechesnek tűnő szélső pályája a négy órás versenyen 10 percenként munkát adott a párosnak, de a többi szektorban is gyakran görbültek a botok. A reggel 8-tól 12 óráig tartó megméretésen, összesen 89 darab hal akadt horogra, összsúlyuk pedig 187,53 kg-ot nyomott (62 db amur, 21 db ponty, 6db kárász). A legnagyobb halat Baranyi Attila fogta (3,53 kg-os amur), míg a verseny abszolút győztesei a Pintér Zoltán – Juhász Tibor kettős, 34 halat segített partra, amely fogás 72, 4 kilogrammal terhelte a szákjaikat.

A verseny végeredménye:

1. Pintér Zoltán - Juhász Tibor 34 db hal, 72,4 kg
2. Döme Imre – Nagy Gábor 15 db hal, 32,25 kg
3. Ulrich tibor – Haskó Tamás 7 db hal, 16,27 kg
4. Kerekes Ernő – Szikora József 8 db hal, 15,27 kg
5. Baranyi Attila - Egyed Zoltán 5 db hal, 11,60 kg
6. Bodicsi József – Vígh Sándor 4 db hal, 9,60 kg
7. Szlávik Szabolcs – Szalai Gábor 6 db hal, 8,75 kg
8. Kuklis Pál – Sz. Kovács Benedek 4 db hal, 8,65 kg
9. Parragh Gábor – Pecséri Dezső 4 db hal, 8,21 kg
10. Petelei Csaba – Zvertyel Norbert 2 db hal, 4,53 kg

Iview